Vízszintesen
A tetők, mindig a tetők
háromszögei, kőpikkelyei,
csipkézett hátú haltetemei
sodródnak ablakom előtt.
Nem emlékeznek fára, földre,
kemencére, emberi kézre,
üveggé fagyott szemeikben
nézem magam.
Csak az utca gerince rángatódzik
közöttünk, csapkodja szobámat,
ahol egy madár lábnyomát
őrzik a tárgyak,
ahol a zöld, mint falusi búcsú
nyüzsög a napfényes sarokban,
díszhal a magány, faltól-falig
sikamlik akváriumban.
Ki döfte be füstölgő szigonyát?
Ki jár
halott tetőkre haza?
Ki néz fölfelé madarakra,
költőkre, fákra, repülőkre?
Minek?
Itt minden vízszintesen.
Párhuzamosan. Között.
Mintha a mitológiában.
Mintha a kiűzetés előtt.
Alma és asszony karnyújtásnyira.
Kielégül kígyó és Isten.
Senkise lép,
a jövő folyik át ereinken,
bor a csapon, nedvesít, nem tüzel.
Eláraszt tetőt, madarat,
mielőtt megfagy a szememben.
