Tele a völgy
Sűrűsödések, ritkulások, a vér
visszakiabál a csontnak, de
nem értik egymást.
A szökőkútból meztelen ludak
nyújtogatják elveszett nyakukat.
Nyálzik szeptember vége, mint a
kérődző tehén, még egyszer
megrág mindent, még egyszer
beül a képviselőházba,
még egyszer
megsajnáltatja önmagát.
Az ágak között
ugyanabba a lyukba látni.
Egy ember lóg a
szikla peremén, a tíz ujjában
akkora a kritikus nyomás, hogy
bármely pillanatban
összekapcsolódhat egy
űrállomással. Tele a völgy
utolsó szalmaszállal. Ragyog a
gravitáció, mint az üres
pacsirta torka. Lüktet az ég,
mint a nyelőcső. Elég egyetlen
könnycseppet ejteni, s máris
tartozol valahová.
