Hiába megyünk el
A zuhanás a korláttal együtt,
a tetővel együtt, s a test alá
légpárnát nyomó kényszerűség,
a mindenség tökéletes mozdulatai,
s az oda-vissza ijedelem, ahogy
megráng az ég, s a fényességben
rálátni a szárnyra, a dörrenés
vasajtaja, a sötét, mikor
átjön valaki ismerkedni, s marad, hiába
megyünk el, zárjuk be kívülről, hiába
dobjuk vissza a kulcsot, mikor
a fénytörés a gerincre csak átmeneti
mentség, s tudni lehet, hogy a tető is
közmegegyezés szerint esik, mikor
kiosztva már minden szerep, s a csecsemő
esendőségével és bizalmával egy állat
markolja a korlátot, s ordít, mikor
emberhez méltó csak a csönd,
a vállalt repedés lehetne, csak az ütközés
helyéig való távolság folytonos
becslése, a sebesség megállapítása,
a fölborított kisszék visszabillentése
a levelek bedobása, a kéz megfelelő
vérellátásának segítése az ujjak
váltakozó mozgatásával, s effélék, mikor
mint eseményt néznek a többiek, s csupán
a fák hajladoznak tehetetlen.
