Mint a madárszárny
Fodor Andrásnak, odaátra
Egy héttel a halálod után a
lepecsételt Balatonban. Piszkos hab
csap a számba. Itt még
minden a tiéd. Fölizzott pléhdoboz
a pillanat. Csurog belőle a
kiszámíthatatlan. Nagy,
vízszintes szavak a tájban. Az ég
fölemeli őket, ledobja. Ha
megszólalnál, mint a madárszárny
suhannál el közöttük.
Berényiek? Tótiak? Buzsákiak?
A fonyódi kabinosnő, akivel
utoljára beszéltél? Nem tudom,
kik ezek, de mind ismernek. Az
unokámnak te is örülnél. A legtöbb,
amit adhattál, a visszakötött
másik vége volt. A családias
végtelen. A lehetetlen a cseppben.
Indiák? Árkádiák? Az univerzum egy
diófa alatt is bejárható. Csak a
naphoz kell kifeszíteni a vitorlát.
Csak a fűszálon kell
áthúzni a kötelét. A többi
bennünk van. Vagy nincs. Nagyon
itt vagy még. Aki a pecsétet feltöri,
jól teszi, ha előbb imádkozik.
