Saját árnyékát előzi a ló
Kövek között a rózsa, árva ég,
megint a súly, megint a szállanék.
Tüsténkedik a gravitáció,
saját árnyékát előzi a ló.
Célba futnak a maradék napok,
oda sietek, ahol ott vagyok.
Emitt a vég, amott az egy meg egy,
előbb a percek, aztán a helyek.
Mintha megcsúszott volna valaki,
s azon állna, hogy szurkolnak neki.
Jaj, mennyi szempont, elkötelezés,
s mind maga akar lenni az egész.
Mennyi egymáshoz kötözött világ,
milyen igéző összevisszaság.
Mintha közösen keresnénk a szót,
fölül az élő, alul a halott.
S újra meg újra elveszítenénk,
hogy még nagyobb legyen a veszteség.
