Acél vonít
Várkonyi Nándor koszorújára
Bot acélból, hát leszúródtál
vatta-időben, vatta-pusztán.
Megfeszültél, hogy el ne fújja
legyen lobogó, legyen boglya
kék eget metsző hegyoldalban
fehérebb, mint a papiros.
S repítetted, mert virágoztál,
miként az íj a madarat.
Fönnakadtak mind, gyűrűződtek,
oszlopaid közt tollászkodtak,
beszédülve a fészekmélybe
eszméltek föl, acél, acél.
De te csak néztél, mosolyogtál,
mint a keleti istenek.
Te voltál? Nem te? Száll a boglya,
viharlámpa a sarkkörön.
Beethoven kísér. Csönd. Acél
vonít a fehér éjszakában.
