Nehezebb részem
Aki laktam leginkább bennem,
körözök már folyvást fölöttem,
olyan gyorsan dobog a szárnyam,
hihetném, hogy végleg kiszálltam,
látom magam önmagam nélkül,
ahogy a tér időmhöz békül,
s fordul-térül a föld alattam,
életnél is alacsonyabban,
térül-fordul valami rendbe,
mintha a rend a lényeg lenne,
s akit nézek, nehezebb részem,
tartózkodna a közelében,
fogna hosszabb-rövidebb száron,
akkor is, ha oda az álom,
mintha tudná, mi látszik onnan,
vele ahol sohase voltam,
s menne elöl, szemben a nappal,
hogy legyen majd, ki megvigasztal.
