Köszönni kellene
Legalább köszönni kellene (gondolta), ha
gyalogosan megy (sétafikál), a házak
földszinti ablakaiban könyöklő, szótlan
öregeknek, akik mint a szentkép, mint a
régi templomok félhomályából kihajló
faszobrok, mozdulatlanul és időtlenül
nézik a még elviselhető ritmusú utcát,
a látásból jól ismert járókelőket,
madarakat, szemetet, s mint egy
idegen hatalom titkos megbízottjai
(lehallgató készülékei?, átjátszó állomásai?),
már-már öntudatlanul mindent továbbítanak
a talán nem is létező, de hiányában is
mindenható központnak, amely kiszemelte,
megjelölte, beépítette, betanította, engedelmes
eszközzé lágyította, finomította őket
(agyuk redői, tekervényei átütnek arcukon,
kezük fejét halványkék antennavezeték
hálózza be, fejük körül /glória?/ lüktet az
ablakkeret)… ha köszönne nekik, netán
megszólítaná, megérintené őket, talán
megtudna valamit a falon túli hullámzásról,
amiről tudni nem akar, de amiről
egyre többet tud, ami folyamatosan és
láthatatlanul oda-vissza húzza, ringatja…
talán valamit a saját manipuláltságának
fokozatáról s arról is, hogy (vállalva a
megszégyenülést) helyénvaló-e a
viszonylagos egyensúlyt (a kölcsönösen
elfogadottnak hitt hadállást) ész nélkül
föladnia… máris köszöngetnie, „nyomulnia”.
