Nők, prágai nők
Ti, szőke, hosszú combú nők,
határsértő cinkosaim
megjöttetek ma is, befeszültök
július merev hídjai közé,
s robban a méla napraforgó,
vak sörétjei fölsebeznek,
menni kell, tenyeremben piros
rózsával, át a múlton,
ártatlan falum százszorszépein,
aggályokon, ostoba kerítéseken,
le a Moldván, Európáig.
Hát ki vagyok én, mi vagyok?
láncaimmal, tört bulláimmal,
zörgő kígyóbőrömmel, -bűvölőmmel,
hátamon a csöpp lepkeszárnnyal,
amely a térképen hazám,
hogy hidatokról indulok
Husz János fehér galambjáért,
Kossuth szűz-üres hálójáért,
partra igézni legalább magamban
az aranyhalat, a három
kívánságot készséggel teljesítőt?
Ott úszik
csípőtök tenger-ringásában?
Ott villog Prága halpikkelyes
utcáin? Ott ragyog
a templomok bójái között?
Ott a boronás parasztház udvarán
összekoccintott poharakban?
Hát ki vagyok én, mi vagyok?
ti, szőke, hosszú combú nők,
hogy szemetekbe költöztem be
átlátszó szárnyaimmal, s lerogyhatok,
ti betipegtek meztelenül,
júliusi hóban, elsötétített
hordalékokon keresztül is,
és a beszakadt történelem fölött
ti ringattok át Európába?
