Mintha az élete
Toporog, sziszeg, előre-hátra
húzogatja a bevásárlókocsit, jobbra-
balra tekintget, s ha valamelyik
szomszédos pénztárnál rövidebb,
vagy rövidebbnek látszó a sor,
rögtön kivág, átgurul, mi több,
a távolabbi sorokban is képes
pillanatok alatt ott teremni,
mintha az élete múlna azon a
néhány percen, amit elveszít,
mintha nem derülne ki hamar, hogy
a másik sorban meg valakinek a
bankkártyájával vacakolnak, vagy a
prézliről hiányzik a vonalkód, s
„bocsánat!” felkiáltással elszalad
valahová a pénztárosnő,
mintha elfeledte volna Murphy
törvényét, hogy amikor egy sor
elakad, akkor a többi is el van akadva,
mintha nem érezné a hátában a kést,
hogy „rohadt nyugdíjas, ráér, mit
ugrabugrál itt”,
mintha így jelezné, hogy azt a „kis időt”,
ami még van neki, fontosabb
dolgokra kellene fordítania,
mintha… de ez mind később
jut csak eszébe, amikor azon töpreng,
hogy nevetségessé vált-e, s hogy ez
a bugyutaságnak az a stádiuma-e, amikor
ő maga nem veszi észre már magán,
csak mások látják (láthatják) rajta…
ám ha utólag szégyenkezik miatta,
azt jelentheti, hogy késve bár, de
működik még az önkontrollja, s talán
a sietés a pénztárnál, a fura ugrabugra
csak reflex, régi beidegződés, hiszen
mindig sajnálta az effélékre
elfecsérelt időt, s még inkább, hogy
többnyire az ilyen helyeken, helyzetekben
múlt el az élete, veszett el a „nagy mű”,
lett oda a megnyugvás lehetősége.
