Átok
Egy egyetem és két főiskola elutasított
Kivert kutyaként lődörgök az utcán.
Felém köszönnek, de én nem tudom.
Tiprom a földet és bámulom maflán,
s rámbök a való: már ezt is unom.
Unom az esti motoszkáló csendet,
unom a poros utak illatát,
unom a vigaszt, hogy kevés a felvett,
mert elém huppan mindig: nincs tovább.
És ezt makogja mindenütt a kecske,
ezt csipogja a veréb fenn a fán,
és ezt búsongja messze minden este
még a harang is imádság hián.
Hogy nincs tovább, előttem szakadékok,
betonfal… semmi… farkasfogó csapda.
Köröttem roncsok: vágyak, tervek, célok…
Átkozd meg Isten, aki így akarta.
Aki lefogta tovább lépő lábam,
aki betömni igyekszik a szám,
aki kínosan röhög majd utánam,
ha elkerülöm, s lehagyom talán…
Ki akarta mindezt? – Bomba szórja széjjel.
Akták közt sorvadjon patkány életével.
Kígyó másszon kopasz feje alá éjjel.
Köpjön rá mindenki, ha mellette lép el.
Sose haladhasson egy úton a néppel.
Verje meg az Isten örök verésével.
Mert sereg vagyunk: tizek, százak, ezrek,
akiket becsaptak, mint szél a kaput,
akiket köd, bánat, elszántság öveznek,
s nem tudjuk, hogy éltünk útja merre fut.
Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni,
ha nehéz is addig törött lábbal menni.
Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni,
hogy köszönés után nem marad ott semmi.
Vése, 1954. aug. 25.
