Világsó
Péntek. November. Országos eső.
Mint mikor a macska bevizel, de
nem lehet átmenni a másik szobába.
Azt álmodja, hogy tol valamit egy
talicskában, s hangot hall: „Mielőtt
kiöntenéd, hintsd be világsóval”.
Mivel? Már álmában is?
Azelőtt voltak évszakok. Hónapok.
Hetek. Jött a nap, belemártotta az
ujját a kávéba, csettintett, s
fönt volt az égen. Tudni lehetett,
hogy a szomszéd utcában is
reggel van. Ha egy nagy fenék
eltakarta, minden sarokban
sötét lett. Bár néhol sötétebb.
Aki hitt, azt szerették az
érzékszervei. A lélegzeten át is
közlekedhetett. A pincebogár
álmából fölriadva
elsorolta a hét napjait. A növények
nem foglalkoztak politikával.
A macskapiszkot homokkal,
söprűvel, lapáttal, az álmokat
legyintéssel takarította el.
Idő volt, tér volt, ceruza, papír,
járda, esernyő, amit akarsz.
Világsó is volt. De mi az?!
