Pókháló
Fátyolos érintés az arcon. Fekete
ceruzahegy a levegőben. Pókok
ideje ez. Valaki hamarosan
izzadni kezd. Lucskos ágyneműjét
bokrokra, fákra, füvekre teríti.
A vers, mint a pókháló a
pincelejáróban. A tört fény is
megrezzen, ha beléakad. Aki ír,
szédelgő, részeg, félhalott
legyekre vadászik. Becsomagolja,
otthagyja őket. Ha akarná,
a közeli hegygerincet is
elintézhetné. Az igazság
rothadó körte a földön.
Tétova darazsak, ijedt hangyák
darabolják, viszik a vackukba.
Mind azt hiszi, hogy
övé az egész. A szó a ködbe,
a kéreg alá, a föld alá bújik,
földön túli ritmusba
tagolódik. A rezgő rajzolaton
áttetszik a szerkezet.
Szavak nélkül írja,
fejezi be a verset.
