Most érti meg
Most, hogy a világhoz és a többi emberhez
kötő szálakat, láncokat, ragasztókat
elvékonyodni, lazulni, szakadni látja-érzi, s
némelyeket maga vág el, anélkül, hogy
igazán végiggondolná, vagy megviselné a
dolog, s hogy mások is, akikről azt hitte, hogy
halálig össze van sodorva velük (s hogy
számukra talán még fontosabb a viszony),
hogy ők is egymás után és szinte
fájdalom nélkül(?) válnak le, sodródnak el
tőle messzire, s hogy a gyógyszerek, amiket
huszonöt éve a zsebében hord, és be-bekap,
az igazi betegség ellen semmit sem érnek,
s magának kell (kellene) különféle odafigyelési
(étrendi, mozgási, önmérsékleti) rafinériákkal
gyógyítania magát, miközben az
önellenőrzése posztján el-elalusznak az őrök,
s ha ébren vannak is, többnyire fogalmuk sincs
a tennivalóikról, reflexeikre hagyatkozva
viszik a hivatalt, gyanús ügyekbe keverednek…
most hogy tehát haladéktalanul és keményen
a kézzel elérhető, a talpa alá simuló,
a szájában kényszerítés nélkül benne maradó,
onnan könnyedén tovább induló univerzumra,
a gyakorta elcsatangoló, elvesző, aztán váratlanul
előbukkanó csapodár gondolatokra, szavakra
s még inkább a hűségesekre, az önként és
hibátlanul a nyelvére pattanókra kellene
koncentrálnia, a biztos vagy biztosnak hitt
szálakba, láncokba, ragasztókba kapaszkodnia…
most érti meg (kezdi érteni), mit jelent, jelenthet,
hogy végtelen, de nem határtalan a világ.
