A lépcsőig úszom
Lenyom a hó nélküli tél, ködben,
visszahajlított idő-ív alatt
a lépcsőig úszom, egy gyerek
tízóraizik ott húsz éve,
viszek neki téliszalámit, narancsot,
meleg sugarat, jó hírt: meghalt
a lekváros kenyér, zsíros kenyér,
ne álljon ott, nyakig a félelemben
nem hibázhatja el, hasonulni
semmivel sem különb, az akol
lehet a hangosan mekegőké, a világ
nem az akol, viszek neki
nyakkendőt, apja cipője helyett
divatos félcipőt, mehessen el
egyszer az iskolabálba, legyen mire
felkötnie a magányt, viszek neki
zsebpénzt, legyen legény az alsoki
kocsmában, tudja meg: van keze, lába,
van ágyéka, van feje neki is,
nem silányabb a másokénál,
és adok neki két pofont,
ne higgye azt, hogy – mert kivált –
elúszhat a törvény fölött.
