Eleven feszület
Csontig vetkőztem, beengedtelek
bordáim közé, lásd magad,
s mondtam, csak mondtam, már nem is neked,
hogy te is milyen messze vagy,
s hogy még messzebb a szép szavak,
s hogy nincs tovább, de mint holt kráterek
torkába, még besüt a nap,
hogy jobban lássam, ami elveszett,
s te, mint ki múzeumban lépeget,
mustrálgattad a csontokat,
elképzelted, hogy te a föld felett,
én meg máris a föld alatt,
s mikor magadra hagytalak,
néztél rám, mint eleven feszület.
