Sírvers, 1980
Jöttek-mentek idegenek
utolsó szalmaszálon is.
Megálltak csöppet, nagy sisakjuk
kupoláján fölkelt a hold.
Azt hittük, együtt még lehet,
kapaszkodtunk a víz alatt.
Csizmájuk talpa eltakarta,
de itt is, ott is buborék.
Kondult a világ, mint a kút.
Fölszóltunk rájuk: emberek!
Cingár szavunk a partot verte,
ők meg fújták a magukét.
Arcuk volt és üres kezük.
Azután minden elmerült.
Ők feküsznek alul, köpenyben,
fölöttünk törött szalmaszál.
