Hét feje volt
Egyetlen verset olvas. Megzsírozza néha
az ajtó sarkait. Koncentrál. Mind
ugyanott mennek ki, ahol bejöttek. Aki
több ennél, az akkor sincs jelen, ha
jelen van. Volt egyszer egy madár.
Hét feje volt, tizennégy szárnya.
Röpülni nem tudott, de gyönyörűen
énekelt. Ő találta fel a beszédet.
A hallgatást is. Ajtórésekből
rakta össze a börtön rácsait,
gyufaszálakból a történelmet. Ha valaki
nekidörgölődzött, meggyulladt.
Hol alul, hol felül. A rabok ilyenkor
kiszaladtak a börtönudvarra. Leültek,
szalonnát sütöttek a parázson. Az őrök
az oszlopok mögül leskelődtek. Aztán
mindenki visszament. Ennyi.
Miért kellene a költőknek elölről
kezdeniük? Mit? A katarzis kielégülés. Az
érzékek és a képzelet átölelik egymást,
eggyé lesz hely és idő. Az egyik
fejen állva, a másik térden csúszva,
a harmadik összevissza csinálja.
Hat fejet és tizenkét szárnyat
lenyisszantani lelemény és idő kérdése.
Egyet megmenteni, az a röpülés.
