Kulcs
Kihagyások, kapuk, öleléssé
táguló délutánok, alkalmi
alagutak, itt is, ott is lyukak,
amikor átlátni már a
nyárból az őszbe, de senki se
néz át. Leesik mellette egy
alma, eldől a sütőlapát,
hason fekve világít be a
bokor alá, de nem találja
valaminek a végét.
Mezítláb lépked a
kiégett újságokon, sóhajt
káromkodás helyett,
ott hagyja az
összegubancolódott
locsolócsövet, „mindennek
megvan a helye, de semmi
sincs a helyén” – „na és!?”.
S mintha szándékosan
botlana meg a saját
árnyékában, úgy csúszik bele a
hirtelen fölfogott pillanatba,
mint kulcs a zárba, mint aki
azonossá lett önmagával,
s ha kell, megsemmisülhet.
