Arról ábrándozik
Kucorog a lyukban (sarokban, szóban), elszalasztott
pillanatokban, sohasem szabadul, sohasem lesz nagy
(megkerülhetetlen, megjegyezhető), hozzátenni vagy
elvenni belőle ugyanannyi, mint érintetlenül hagyni,
csak a hellyel (a lyukkal, a sarokkal, szóval, a
visszahozhatatlan pillanatokkal) lehet meghatározni,
a jelentéktelen, azelőtt fél kézzel, kapásból elintézett
ügyekkel megakasztani (a lépcső végenincs, sziklás
hegyoldallá magasodik a lába alatt, a vers kilencedik
sora bejelenti, hogy ő az utolsó, egy átfordulás a bal
oldaláról a jobb oldalára, mintha hadtestet
csoportosítana át a nyugati országrészből a keletibe),
miközben a kapkodó káromkodás, vagy a tehetetlen
röhögés cirkuszi kötelét szorongatva arról ábrándozik,
hogy mi lenne… mi lenne, ha beiratkozna valamelyik
varázslóiskolába, beszerezné a legjobb varázskönyveket,
-videókat, -szereket, -söprűket(?)… vagy ha idegszálait
(képzeletét?) megfeszítve vissza tudna emlékezni rá,
hogy hogyan csinálta gyerekkorában Ács Rozi néne
a szenesvizet, amiből három kortyot megitatott vele,
s amelyben aztán megmosdatta… ha kideríthetné a titkot,
ha megtudhatná, hogy mit imádkozott közben, miképpen
mondhatta meg a hideg vízbe öntött forró viasz kihűlt,
megkeményedett alakjából (amelynek piciny darabját a
tarkójára ragasztotta), hogy másnap reggelre meggyógyul(?)…
