Régi szekrényeket nyitogat

Régi szekrényeket nyitogat, kifakult ingeket,
félretaposott cipőket, kopott nadrágokat rak
egyik polcról a másikra, nem tudja, miért
kezdte el, de nem találja a stoppolt sötétkék
kardigánját, amit annyira szeretett, hogy
két emlék között még ma is abban csoszog az
ablakhoz, s néz ki, hogy vajon ki csönget a
kapunál, mert ha olyan, aki előtt
nem mindegy, hogy miben fogadja,
akkor gyorsan másikat vesz föl… Vadonatúj,
sohasem használt csíkos póló akad a kezébe,
megvette hirtelen egy szezonvégi
kiárusításon, de mire hazaért, megbánta,
szűk is, ronda is, úgy néz rá, mint egy távoli
rokonra, aki váratlanul és hívatlanul meg-
megjelenik néha, s legszívesebben kidobná,
mégis szelíden elbeszélget vele, várja, hogy
magától elmenjen, s hogy egyszer talán
megszeretheti valamiért… Nem tudja (nem is
gondolt rá még), hogy ilyenkor a beléje nevelt
(s megélt) szegénység alázata (kényszere?
számítása?, tapasztalata?, bölcsessége?)
vezeti-e, vagy csak a mindent kihézagoló, s
egyre nagyvonalúbb idő, az öregedés (öregség)
cserkészi be, hülyíti, teszi magáévá,
egyelőre úgy, hogy még kívülről is meg-
megnézheti (s kinevetheti) önmagát… Ahogy
például a ruhák mögött leghátul ott sumákoló
kézi porszívó megpillantásakor, amit a
szomszédasszony áradozó szavai nyomán,
ugyancsak ripsz-ropsz vásárolt nemrég, hogy a
könyvespolcon majd azzal portalanítja
a könyveket, de kiderült, hogy legfeljebb
az asztalról az apróbb morzsákat szippantja fel…
Most, hogy ne is lássa többé, megfogja, kiveszi,
de a kezében felejti, s miközben fél kézzel
tovább rendezkedik, s megint elakad,
egyszer csak (mint a gép) visszateszi ugyanoda.