A holtpont szédületében

Vajon a keserűség, a visszatartott (lenyelt?,
elfojtott?) szavakkal, a vízzáró rétegekig
leszivárgott, onnan lüktetve felfakadó
(feltörő, felbuzgó) érzésekkel, sejtnedvekkel,
esendő hormonokkal, epevirággal megtelő
duzzasztómű hajtja-e a világ-kereke turbinát,
s termeli az öröm-áramot, a csöndet,
a kielégülést, a végtelenséget is, s az
eredmény, netán a belőle a hajszálerekben,
az idegtelepekben, a falakban elvesző,
(összegyűlő?) maradék (kósza feszültség?,
boldogság?, bölcsesség?, egymásra utaltság?)
repíti föl a csúcsig, s fordítja át a
körülményeskedő alkalmatosságot,
amely aztán (miközben a holtpont szédületében
az örökkévalóság egy pillanatra magáévá teszi)
már tehetetlenül (megadóan?, önfeledten?)
zuhan a gravitáció(?) kitárt karjaiba(?)…
Netán a sietős frigyből megszülető kudarc
(szenvedés?, kétségbeesés?, félelem?, halál?,
tehetetlenségi nyomaték?) szakítja ki
újra meg újra a mélység öleléséből
a magáról megfeledkezőt, hogy
ha nehezen (kételkedve?, értetlenül?) is,
de előbb-utóbb vedd észre, hidd el, hogy
nélkülözhetetlen szereped (részed?, feladatod?)
van a működésben(?)… Vagy hogy
bizonytalanul (vesztesen?, csalódottan?,
dühösen?, bölcsen?) belásd (elfogadd?,
kimondd?), hogy nélküled is ugyanúgy menne
(megy), menni fog (forog tovább)
a megállíthatatlan, a „menthetetlen”(?)…