Az anyjának akarna megfelelni?

Az anyjának akarna megfelelni? Még mindig?
Az álomnak, amelyet az apja és a többiek (a
„felnevelő közösség”) ábrándjaiból,
leginkább átélve (kritizálva, megtoldva, kiszínezve),
legteljesebben, legszebben az anyja
közvetített (álmodott?) neki? Az érzésnek, amely
gyerekkorában az anyja vágya (fantáziája?,
káprázata?) nyomán állandósult benne, s folytonos
(lankadatlan) erőfeszítésre, megújulásra,
bizonyításra kényszerítette? A félelemnek
(stressznek?), amely a kudarcot, a megszégyenülés
lehetőségét is odaigézte (odagördítette) minden
döntése, mozdulata elé? Az anyjára emlékeztető
örömnek (kielégülésnek?, megnyugvásnak?,
katarzisnak?), amely a rendesen, tisztességesen,
szépen elvégzett munkát követi (követheti)?
Valami felsőbb (hatalmas?, titkos?) erőnek
(rendnek?), amelyet tudtán kívül szolgál, ami előbb
vagy utóbb visszajelez, s jutalmaz, ha önfeledten
(odaadóan, testestül-lelkestül) „teljesít”,
megbüntet, ha ímmel-ámmal, a képességei alatt?
A felsőbb erőt is megkérdőjelező (bíráló?,
fumigáló?) szellemnek (hajszának?, öntörvénynek?),
amely egyre sebesebben, magabiztosabban
(idegesebben?, cinikusabban?) viszi, sodorja,
száguldtatja (a valót is, az álmot is) a végső pont
(cél?, fal?, kiegyenlítődés?) felé, s azt játssza, hogy
a pillanatnyi (a személyes?) megmaradás feltétele
a neki való feltétlen (tevékeny?, számító?,
belenyugvó?) engedelmesség?
Önmagának csak,
akinek megfelelni (úgy tűnik) sohasem tud már?