Nem léphetsz bele kétszer

Nem léphetsz bele kétszer ugyanabba a
pocsolyába sem, mondogatja magában,
s Hérakleitoszra, a messzi folyókra (tengerekre),
mi több, az univerzum megállíthatatlan
zizegésére (hömpölygésére, sodrására),
s a testében csobogó forrásokra (folyamatra?,
sorsra?) gondol, s arra, hogy hiába jut eszébe
újra meg újra az igazságot lüktető szentencia,
ha úgy érzi, hogy ugyanoda toccsan, ugyanott
okoskodik (bölcselkedik, tehetetlenkedik),
ahol egyszer (vagy többször) ott volt már,
ahonnan el akart (el szeretne) távolodni,
de a teste folyton lemarad a képzeletétől
(a lelkétől?, a szellemétől?), s amikor azt hiszi,
hogy utolérte, hogy végre szinkronban vannak
egymással, akkor meg kiderül, hogy tévedett,
hogy úgyszólván semmi haszna a tanítások
megértésére való törekvésnek, a hidegnek
meleggé, a melegnek hideggé, a tűznek elemekké,
az elemeknek tűzzé alakulása, az ellentétek
folyamatos egymásba veszése tudásának,
s a tapasztalatnak, ha oda van szegezve az
érzékszerveihez, de képtelen helyesen értelmezni
az általuk észlelt s közvetített „valóságot”,
elfeledni a sejtjeibe, az idegeibe kövült formákat,
pillanatokat, ha a sodrásra (a hullámokra)
hagyatkozva, ölelésüket, örvényeiket figyelve
(kihasználva?) nem alázkodik meg a pusztulás
(a változás?) könyörtelensége, ereje,
mindenhatósága előtt, ha a tökéletlenségébe,
ostobaságába, mulandóságába ragadva, önnön
leleményességébe, dacosságába (szerencséjébe?,
hitébe?) kapaszkodik, ha a tulajdon vakságába,
kisszerűségébe, a saját nedveibe fullad bele.