Kettőt csörrent a telefon

Kettőt csörrent a telefon, mire fölkapta,
de addigra letették. Igaz, délutáni
szunyókálásából (álmából?) riadt föl,
s meglehet, hogy az a kettő a harmadik
meg a negyedik volt már, sőt, hogy
álmodta az egészet. Ki hívhatta vajon?
Az orvosnő, akitől legutóbb
nem gyógyszert, hanem protekciót kért,
s aki megígérte, hogy visszacsenget?
A vízvezeték-szerelő, akinek
a több hónapja csöpögő csap (és a
dugulás) miatt végre telefonált, s jönni
fog, de azért elkérte a számát, mert
hátha mégse jön? A miniszterelnök,
aki állítólag mindenkit fel fog hívni
(kazettáról), hogy ismeri-e a programját,
egyetért-e vele, számíthat-e rá (satöbbi)?
Szent Péter, aki éppen most ért rá,
s meg akarta kérdezni, mi újság?
Valamely utazási cég langyszavú
üdvöskéje csak, aki messzi kalandra
csábítaná, de mikor kiderül, hogy
hány éves, sietve elköszön.
Nem mindegy? Miért az agymenés,
az izgalom (a félelem?) a szieszta
folytatása helyett a szívdobogás, hogy
elszalasztott (elszalaszt) valamit megint?
A kapaszkodás, a készenlét, a jelenlét
(a megfelelés?) egyre reménytelenebb
(amúgy meg csökönyös) akarása, ha
(húsz éve már?) rendszerint nemet mond,
lemond, nem megy el szinte sehová sem,
ahová azelőtt („kötelességből”?, vagy,
mert „öröme tellett benne”?) elment?
Miért, hogy idegesen (eszelősen?) várja
a megszólítás (a kapcsolatteremtés),
a megtartó kérdések és válaszok
bizonytalan csörrenéseit is, ha mint a
sebzett állat, menekül a váratlan
helyzetek (találkozások, döntések) elől?