„Csípőből utáltam őket”

„Csípőből utáltam őket”, hallja innen is, onnan is
a lövést(?), a mesét(?), mintha zavaros gyógyvízi
tóból (mocsárból?) bugyborékolna föl a levegő,
mintha nem csak a fül (az érzékszervek),
hanem a száj is önmagától működne (működhetne),
s az agynak csak utólag (úgyszólván
szúrópróba-szerűen) lenne „beleszólása”, lehetősége
ellenőrizni, ami (levegő, hang, szó, gondolat)
rajta keresztül kimegy (kipenderül, kiszáll).
Mintha a megkönnyebbülésből, az örökös
elégtételre készülődésből, indulatból,
közhangulatból, politikából, s a zsigerekbe ívódott
(feszült, préselt), megtagadni (elviselni?) lehetetlen
hazudozásból fakadó kemény (meggondolatlan?,
összevissza?) beszéd segítené leginkább
a pillanatnyi megmaradást, mi több, a biztosabb
túlélést, s feledtetné elviselhetővé, lebegtetné
köddé a valóságot (a szégyent?, a szenvedést?).
Mintha ugyanazzal a fegyverrel (hanggal,
szókészlettel, szándékkal, lőállással)
lehetne csak diadalmaskodni a kimúlt(?) ellenség
(és önmagunk) fölött, amelyikkel legyőztek
bennünket, és uralkodtak rajtunk.
Mintha a világ minden porcikája egyazon anyagból
készülne, s akárhol reped szét, ugyanakkora
lyuk keletkezne, amit hasonló sűrűségű ragasztóval,
nagyobb fajsúlyú kötőanyaggal (csalafintasággal?,
ijedtséggel?, hittel?), s a pisztolylövéshez
ránduló kéz utánozhatatlan gyorsaságával
lehetne csak összeragasztani, érezve, tudva,
vállalva a kockázatot, hogy egy tétova (elvétett?)
mozdulattól, s egyetlen lélegzettel vagy
gondolattal arrébb bármikor kilyukadhat
(szét fog hasadni) megint.