Mintha a nap is sütne

Lehajolni jó mélyen, meghajolni, mint a
lakájok vagy a lakájokat utánzó (parodizáló)
színészek, komolyan, a kart is kinyújtani, s
könyökben behajlítani kissé, inteni vele,
tessékelni befelé, s persze, készségesen
engedni is mindenkit, aki hivatalos vagy
hivatalosnak hiszi magát, sőt, azt is akinek
eszébe se jut, hogy azonos-e azzal, aki belép,
csak megy, sodródik, ott van, merthogy
van hely, idő, levegő, s nem ütközik bele
folyton a többibe, s ha bele is, a ruhák, s a
ruhákon keresztül a testek kellemes
összenyomódása (érintkezése) nem gátolja,
hogy meglehetősen jó ütemben, szinte akadály
nélkül haladhasson, s mintha a nap is sütne, s
bizonyos, hogy süt is, hiszen látja a saját
árnyékát, s a finom porszemeket is, amiket
ki tudja, honnan hoz, lebegtet az őszi szellő,
bár meglehet, hogy csak a lassan s ütemesen
(zavartalanul?, boldogan?) sodródó gyülekezet
lélegzetétől mozognak, miközben valami
azonosíthatatlan, tompa zsongás (zaj?, zizegés?)
hallható, ami inkább összefogja, ringatja,
egymáshoz egyengeti, semhogy zavarná a
vonulást… Ha így valameddig (sokáig?) kibírod,
s a melledet, hasadat kicsivel még beljebb húzod,
mindenki (minden, ami mozog) elfér, s lüktethet,
hullámozhat, mehet a saját útján (célja felé?), s
neked is éppen elég helyed, időd, erőd,
lehetőséged, kedved marad (lesz), hogy a szélénél
(az üresen hagyott sarkokban?, a plafon alatt?)
elkezdd (elkezdhesd) a mocorgást, a készülődést,
s megtedd az első lépést, amire kifeszített mellel,
hátat fordítva a pillanatnak sohasem lennél képes.