Boldog lehetett volna, igen

Boldog lehetett volna, igen, s talán boldog is volt,
csak nem merte kimondani, mi több,
bevallani sem, tehát annak rendje-módja szerint
át sem élte. Mintha attól félt volna, hogy
ha elengedi magát, ha átengedi magát a ritka
(a váratlan?, az ismeretlen?) érzésnek, ha
elhiszi, hogy ez az a lelkiállapot (elégedettség?,
beteljesülés?), aminél nincs, nem lehet tökéletesebb,
akkor vége, akkor azonnal megszakad, elszáll,
összezavarodik, hiszen azt sem tudja, hogy
valójában mi történt (történik). Valami határtalan,
fölfoghatatlan (élet előtti?, utáni?) viszonylatba
(helyzetbe?, felelőtlenségbe?) lökődött, ölelődött,
amiről nem volt képes eldönteni, hogy jutalom-e,
vagy előleg csak, amit előbb-utóbb vissza kell
fizetni, meg kell szolgálni majd? S mi van, ha
csupán az emlékezete, vagy az elszabadult (túlzásra
hajlamos?, öntörvényű?) fantáziája játszik vele, s
hülyíti bele a tudat alatti, a paradicsomi(?),
a növényi(?), az állati(?) „valóságba”? Vagy ha a vére
(a vérkeringése) akadt el egy meszes agyi szorosban,
s a szomszédos (a felelős) sejtek kábították,
altatták el, hogy amíg lótnak-futnak, oxigénnel,
időjárási fronttal, kozmikus részecskékkel, egyebekkel
konzultálnak, kicserélik (áthidalják) a hibás
szerkezeteket, nyugodtan dolgozhassanak, tehát
álmodik csak? Az már eszébe sem jutott,
hogy valami a fogantatásakor, vagy még régebben
cseszelődött el benne, esetleg ő maga
rontotta el végzetesen valamelyik érzékelőjét,
fenekelte be a végtelenen a nyílást, hogy egyenes
következmény is lehet a tapló (a tompaság, a
bizonytalanság), s úgy kell neki, ha nem tud
felszabadultan örülni, együtt lüktetni a
kielégüléshez (a kiegyenlítődéshez?, a teljességhez?,
a megmaradáshoz?) nélkülözhetetlen pillanattal,
ha képtelen eldönteni, hogy (akármit mond, dadog,
képzeleg róla) boldogság-e, amiről utólag derül ki,
hogy valószínűleg az volt.