Éjszaka rossz

Éjszaka rossz… Arra ébredt, hogy
fáj az álla, mintha álmában máris
leesett volna, s az izmok, amelyek
elkapták (felkötötték), s azóta is
feszesen tartják, elfáradtak volna,
s mintha miközben önkéntelenül
egymásnak támaszkodnak, s már-már
a szomszédjukat is tartaniuk kell,
ettől-e (mitől?), mintha valamelyik
szervében valamely hormonból
(önpusztító méregből?) a szokásosnál
sokkal több, az egész testet elárasztó,
s különösképpen az agyat nyomasztó,
nehéz sötétség (habarcs?, iszap?,
alvadt vér?) termelődne folyamatosan,
s úgy érzi, feltarthatatlanul és
egyre mélyebbre csúszik a pillanat
(a félelem, a kétségbeesés) feneketlen
szakadékába (katlanába), s hiába kapkod
a szeme előtt ellebbenő (lepörgő) holnapi,
holnaputáni tennivalók (feladatok?,
vágyak?), a tegnapi, tegnapelőtti emlékek
mentőövei után, mindennek vége,
s merthogy (a tehertől-e?, a figyelem
csökkenésétől?, a kegyelemtől-e?)
újra elalszik, reggel, miután a
fürdőkádban (az üstben?) összeszedi
(-simogatja, -dörzsöli, -törölközi) magát,
még akkor is bizalmatlanul (gyanakodva)
nézi a tükröt, vajon melyik arcában
rejtőzködhet, mire készül a szörny,
aki az éjszaka volt?