Húsz perc hiányzott

Húsz perc hiányzott, mondod, már csak
húsz perc (húsz?, miért húsz?), csak annyi
kellett volna, hogy kiforogjon a beszéd,
kikerekedjék a lehető legjobb, a tökéletes,
az igazi, a megnyugtató kép, vagy legalább
a lehetségesnek az a része, ami
a meggyőzéshez (a meggyőződéshez?, a
keretbe foglaláshoz?, a kiakasztáshoz?)
szükséges, a tisztább, csak kicsit homályos
(kicsit világos?) tábla, amelyet nézni,
mi több, felmutatni (mutogatni) lehet, amely
nem fekete-fehér, hanem vagy fekete,
vagy fehér(?), vagy kápráztatóan színes, és
magához láncolja a tekintetet, lefegyverez,
csatasorba állít, amit mindenki hazavinne,
sőt, hazavisz, kifüggeszt, magáévá tesz…
Húsz perc (húsz?, miért húsz?) a másfél
órához, ami tehát mégsem volt olyan,
amilyennek egyébként mondod, hiszen
csak a csúcsponthoz (a lehetségeshez?, a
tökéleteshez?) hiányzó részre (részekre)
hívta fel a figyelmet, nem okozott
beteljesülést, kielégülést, még csak
megtisztulást (katarzist?) sem, s most akkor
nem tudom, örüljek-e, hogy a hiányt,
a saját hiányomat (ami máskor s közelről
többnyire kisebbnek tűnik), sikerült
feléleszteni benned, s így a következő
pillanatot, sóhajtást, hajszálat lesz hová
befeszítenem, vagy szomorkodjak, hogy
az általam érzékeltnél sokkal több,
mint mondod, húsz percnyi (húsz? miért
húsz?) hiányzik (hiányzott) még (már?)
abból a szövegből?, igyekezetből?,
meggyőző egyértelműségből?, életből?,
műből? (miből?), ami számodra kívánatos?