Mintha a függönyön átlebben a huzat

Mintha a függönyön átlebben a huzat,
s önkéntelenül ásítasz (felsóhajtasz?),
mert kevés az agyadon az oxigén,
mintha éppen megérkezett volna, s máris
távozna valaki, s hosszabban csak a
kimerevült pillanatok, s a magukba zuhanó
atomok mocorognának,
mintha képzelnéd csupán, hogy elindult
s eljutott valahová a – mi is?
Mintha a mozgás könyörtelenségénél is
keményebb, hatalmasabb erő nyomott,
szegezett (tündérkedett?) volna ide,
s meg-meglátogatna, mielőtt kipottyant
(átgyömöszöl?) ugyanott,
ahol a nemzésedkor egy sperma
kilyukasztotta a teljességet?
Mintha máris (kezdettől fogva?) a
távozást gyakorolnád (gyakoroltatná veled),
meg-megfújja a puha, végtelen port
a talpad alatt, lejjebb ereszti a ruganyos
kékséget a fejed felett, összenyomja
a réseidben ki-be pumpálkodó
levegőt és vizet, le-föl kapcsolgatja
ereidben a vibráló távfűtést?
Mintha nem az egymást kergető,
egymásba táncoló, megállíthatatlan
elemeknek, hanem „mindenek fölött”
neki játszanád, ahogy felállsz, toporogsz,
becsukod az ablakot, leülsz a szőnyeg
szélén, elhallgatsz, lehajtod a fejedet,
s mint aki megtette, amit tehetett,
várod, hogy megálljon a levegő?