Mindig letörik egy darab

Mindig letörik egy darab, az előbb még
eszedbe sem jutott, hogy ott van, most meg
halálra rémülsz, hogy nincs ott, hogy
nem az van ott már, s a maradékból, az
emlékeidből, s főképpen a hiányából
(a hiánya okozta meglepetésből, reflexből,
kihívásból) kell (kellene),
próbálod összeilleszteni, fölépíteni újra.
Olyanná immár, amilyenné a képzeleted,
a képességeid, a körülményeid, az éppen való
erők és formák engedik (akarják), amilyen
sohasem volt. S mintha a törés benned
keletkezett volna, s tőled függene, hogy
megszűnik-e (megszüntethető-e),
helyrebillen-e az átláthatatlan, de valószínű
rend, ami a bőrödbe szorult (szorított?,
lobbant?) időleges univerzumban
(azt hiszed) megvan, de aminek elég annyi,
hogy leejted a szemüvegedet, beleakad a
körmöd a bevásárlókocsi fogantyújába,
s vége, elveszted a fejedet, hajlamos leszel
az emberiség közeli kimúlásáról prédikálni,
mi több, úgy viselkedni, mintha érzéketlen
üvegkupakon (burán?, űrruhán?) keresztül
látnád, hallanád, tapintanád, szagolnád,
ízlelnéd a pillanatot, s bizonytalan
készenléteden (erőnléteden, elszántságodon)
múlna, hogy örökkévalóságot csinálsz-e
belőle, vagy apróbb darabokra törik.
Mintha újra meg újra bizonyítanod kellene
(magadnak?, kinek?), hogy a cella (a hasadék?)
minden oldalát képes vagy megkopogtatni.