Most el lehetett volna kezdeni

Most el lehetett volna kezdeni, most
elkaphattad volna a derekát, most
belelüktethettél volna a mozdulataiba,
átélhetted volna a teljességet. Most
kimondhattad volna az egyetlen szót,
ami az összest helyettesíti, magadba
temethettél (építhettél) volna mindent,
amit a tökéletesség(?) kegyelmében
elkövetsz. Teleírhattad volna a betűk nélküli
univerzumot, összeolvashattad volna
a hóba vesző lábnyomokat a levegőbe
firkáló madárszárnyakkal, a tűzből
kiröppenő pernyét a vizet furkáló halak
ákombákomjaival, a tollad hegyére pattanó
szikrát a csillagokat lobbantó végtelennel.
Most olyan fáradt maradhattál volna
(lehetnél), hogy semmiféle kizáró okra,
óvatoskodó körültekintésre, megfelelni
akarásra, alázatoskodásra, félelemre,
gyávaságra nem lenne (lehetne) erőd s okod.
Most abba kellene hagynod, mielőtt
meg nem történt dolgokról úgy kezdesz
fecsegni, mintha megtörténtek volna,
úgy hazudozol, pántlikázod májusfává
a képzeletedet, keresel és találsz mentséget
(magyarázatot) a kudarcaidra, mint azelőtt,
s azzal áltatod magadat, hogy olyasmit
művelsz, amire mások képtelenek, s amíg
rád figyelnek, addig nem kényszerülnek
a saját bajaikkal, tanácstalanságukkal,
ügyetlenségükkel, ijedtségükkel foglalkozni.
Most megfellebbezhetetlenül véged van,
lábhoz tett fegyverrel, türelmesen és
hangtalanul illene (illik) várnod
a következő jelet (lehetőséget?, parancsot?).