Nyomogatja a gombokat

Nyomogatja a gombokat, böngészi a használati
utasítást, elakad, megpróbál erősebben
koncentrálni, valaha a bonyolultabb masinák
kezelését is gyorsan megtanulta, mi több,
egy jól működő vers szinte az első olvasásra
belevésődött az agyába, s még ma is hibátlanul
fölvillan, fel-felszáll néha, ha a helyzet, az
alkalom, a hangulat előhívja, elindítja,
ez meg… Mi történhetett? Mielőtt a következő
gombot megnyomná, még egyszer végiggondolja,
amit tudnia kellene (illene) már, de hol az ujja
csúszik melléje, hol az agya bicsaklik meg,
mígnem kiköt az automatikus programozás
konfekciója mellett, miközben majdnem szétveti
a düh, az idegszálaiba szorult fékezhetetlen
világmindenség, amely akárcsak húsz éve (ötven
éve?), most is a teljes embert kívánja, leckézteti,
tiporja, feszíti meg. Mintha nem ő intézte volna úgy,
hogy a (létfontosságú?) sejtek csak véges számú
osztódásra képesek, hogy a DNS minden osztódással
rövidebbé válik, s emiatt a sejt órája által
engedélyezett idő is folyvást rövidül, tehát a lassú, de
folyamatos leépülés, a tanulási képesség gyengülése,
az emlékezet váratlan (s egyre gyakoribb) döccenői,
a visszafordíthatatlan megaláztatás ugyanúgy előre
programozva vannak, mint az életet elözönlő
elektromos szerkentyűk… A más-más alakú,
színű pillanatok (a gombok a távirányítón) csak
játékok, késztetések a játékra (a menekülésre),
s ha azt hallja egészen közelről, hogy „harmadszor
kérdezed, tegnap is kétszer elmondtam már”, akkor
legjobb magába zuhannia, nyelnie még egyet, s
elhallgatnia… Aztán meg elgondolkoznia
(elhinnie?), hogy az automatikus programozás
eredménye szinte ugyanaz, sőt,
helyenként jobb, mint amivel jelen állapotában
fölcserélhetné, s ha a maradék erejét
(idejét?, kíváncsiságát?, a kukacot a fenekében?,
a száját?) sikerül féken tartania, és szerencséje
van (lesz), akár az utolsó sejtig kihúzhatja.