Most kulcsra zárom az ajtót

Most kulcsra zárom az ajtót – mondja is,
miközben kulcsra zárja. A lépcsőfok
az első kanyarig hat, a másodikig hét,
onnan a földszintig (megint) hat. Ezt
régóta tudja, sőt, mintha botot ütögetne
a betonhoz, szinte mindig (újra)
megszámolja magában. Pláne, ha villanyt
sem kapcsol, s a korlátot meg-megérintve
lépeget fölfelé. Rájött, hogy ha a lábait
(a lába fejét, a cipőjét) kicsit
szétterpesztve jár-kel a lépcsőn, sokkal
magabiztosabb. Most az ajtó zárását,
s még inkább a bezárására való emlékezést
akarja bevésni (szétterpeszteni) az agyába,
a mozdulataiba, hogy ne kelljen folyton
„visszafutkosnia” az utcáról (lépcsőkön föl-le),
s bizonytalankodnia (utána is), hogy
bezárta-e. Arra is gondolt már, hogy valami
drasztikus illatú (szagú?, emlékű?,) növényt,
készítményt (orosz kölnit?, vietnámi
balzsamot?, kínai fokhagymát?) szagol
zárás közben, s akkor talán a szaggal
(illattal) együtt a kulcsráfordítás tényét
(mozdulatát?) is megjegyezi. Csak akkor meg
a szag (az illat) gerjesztőjét is magával kell
vinnie (hordania), s megéri-e az örökös
bűzfelhő, ha nincs garancia rá, hogy használ?
Eszébe jutott az is, hogy amikor a kulcsot
kiveszi, káromkodik egy nagyot, de félő, hogy
összecsődülnek a szomszédok, kérdezősködni
kezdenek, s megsértődnek, ha legyint csak,
kinevetik, ha elárulja az igazságot.
Marad tehát a memorizálás, a színes
(antioxidáns?) gyümölcsök, zöldségek zabálása
(legalábbis a fogyasztásuk ismételt
elhatározása), a lehetséges mozgás (szobában,
utcán, kertben, képzeletben), a szeszélyes
altatók ködébe (ölébe?) vesző alvással
(„kialvással”) való kísérletezés, s a csönd,
hogy mosolyogni tud még önmagán.