Egy pici ráadást csak

Egy pici ráadást csak… Azt a két szem cseresznyét,
aminek a szára méréskor (a végén) mindig beleakad
a többibe… Azt a három-négy másodpercet (percet?),
amíg még úgysem indul el a vonat… Azt a lassuló
simogatást, ami már benne maradt a tenyeredben…
Azt az utolsó (utolsó előtti?) szárnycsapást, amitől
hullámot vet a levegő… Azt a hajszálnyi nyílást
az ajtón, amelyen átfér a hallgatás… Azt a csukott
vonatablakot, amit nem sikerül lehúznod már, de
amelyen keresztül elszánt próbálkozásaidon
(tétova ügyetlenkedéseden?) még mosolyogni lehet…
Azt a hirtelen elindulást (-szakadást?), amihez
látszólag semmi közöd már, de amelyen átlökődik
(átölelkezik?) még az esendőség… Azt a pillanatot,
amikor a nap mintha egy könnycsepptől
villanna föl a szemedben… Azt az egyre sebesebb,
távolba vesző (spontán?) integetést (félszárnyú
madarat?), amitől a kettéhasadt ég
ugyanúgy csapkod a bordáink között.