A folytonosan elmaradozó

A folytonosan elmaradozó, a lépcsőfokok
közeiben (magasságában?, mélységeiben?)
alattomosan összegyűlő (megbúvó), az
ötödiken, hatodikon már a bokába, a térdbe,
a forgókba kapaszkodó, a függőlegesből
összecsuklóvá, szétfolyóvá, vízszintesedővé
noszogató, a leülésbe, guggolásba,
a lehajolásba, felállásba is (pofátlanul)
belenehezedő, a levegő legalján (a tüdőben is)
ólomként súlyosodó, a szív járataiban
elnyújtózkodó, az agy szalmaszálain
(világos nappal) el-elszunyókáló, az életet adó
(bizsergő, bizsergető) nyílásokat az
anyag erőszakos, hódító (ideiglenes?) erőinek
tehetetlenül kiszolgáltató, átengedő,
az érzékszervek tétova, hiányos, ügyetlen
(hamis?) jelentéseit közönyösen elfogadó,
továbbító, az akadozó reflexekbe, az ösztönök
nyikorgó kerekeibe (kerékbe töréseibe) is
báván beletörődő, a kívülről
(belülről?, felülről?, honnan?) figyelő,
figyelni (elkülöníteni?, megtartani?),
a folyamatot gátolni, lassítani, feltartóztatni
igyekvő öntudatot (önvédelmet?) is
óvatoskodni, alázatoskodni biztató,
a szép női lábaktól az orvosi rendelőben is
fellelkesülni kész állatot (életet?) egyetlen
(irigy) mozdulattal, (fitymáló) tekintettel
„kapásból” orrba verni merészelő,
a most is az ajtó előtt toporgó, nyöszörgő,
kulcslyukon leskelődő, a padló résein,
az étel, az ital ízén, illatán, színén átütő,
a bőrön, a szavakon is átszivárgó,
az egybeölelkezett kettőt (milliót?, összest?)
megfellebbezhetetlenül kettővé (millióvá,
összessé) szakítani akaró, szégyenítő.