Mintha a kamaszkorát

Józan ész? Elbutulás? Spontán rádöbbenés az
idővel, erővel való ésszerűbb gazdálkodás
szükségességére? A tőle független folyamatok
törvényszerű találkozása, s a fölfoghatatlan
eredmény tárgyilagos tudomásul vétele? Az
újra fölfedezés, hogy a fazéknak két füle van,
s mindkettőt meg lehet fogni, a gondolat meg
fölvillan, bevilágítja a konyhát, s volt, nincs?
Bugyuta tehetetlenség, ahol a tiltakozás,
a szembeszegülés emberi (állati?) pozíciója
ismeretlen (már), csak az anyag szellemtelen
reakciója működik?… Próbálgatja az évek óta
összegyűlt, pár centis ceruzavégeket, -csonkokat,
melyik illene bele a fekete TINTEN PEN szárába,
amiből kézhez álló hosszabbítót fabrikált, hogy
az utolsó betűt, pontot (szusszanást? hasznot?) is
kierőltethesse a grafitból, s hogy amíg eszébe nem jut
valami fontosabb, addig is mozgassa (megmozgassa)
legalább az ujjait, hogy a gépies működésből, az
úgyszólván értelem előtti (alatti) lüktetéstől
eljusson a „lemerült az akkumulátorom, légy szíves,
told meg a kocsim” tapogatódzó alázatáig,
a teremtő nyitottságig, tisztaságig, amikor
el lehet dönteni (magától eldől?), hogy mibe
fogjon bele, belefogjon-e valamibe, ha úgy érzi,
hogy képtelen rá, s hogy annyi mindent meg kellene
oldania, hogy eszelősen mindent meg akar,
tehát azt az egyet is, amit éppen csinál, azt is
elhanyagolja, elrontja, félreteszi, elfelejti,
egyik szemével folyton a többit (a másikat) figyeli,
s megfeszül, remeg, hogy nem inkább azzal
kellene-e foglalkoznia, amivel ők (ő), s ebbe is,
abba is belekap, ide, oda csapódik, mintha a dolgok,
a teste (a helyzet?, az univerzum?) a kamaszkorát
játszanák (játszatnák) vele újra, amikor
egyszerre minden nőt meg akart hódítani (kapni),
de aztán hirtelen választania kellett
(belekényszerült a választásba, kiválasztották).