Mintha attól indult volna meg

Felül, mélyet lélegzik, hosszan benn tartja a
levegőt, lassan engedi ki, megismétli néhányszor,
visszafekszik, úgy érzi, képtelen megállítani a
vágtát, amit a szíve produkál, csak amikor
élesedik a kép, s a lovakon a szerszám díszeit,
s a habot, sőt a képzelet szülte végtelen mezei
kocsiút porát is látja már, akkor gondolja, hogy
mintha attól indult volna meg a mellében a
fogat, hogy eltűnődött, hogy milyen jó most,
hogy semmi baja, hogy igazi baja talán nincs is,
csak beképzeli magának, belehergeli magát,
s hogy talán csak a testét (az idegeit?)
kellene rendben tartania, hogy szinkronban
legyen a lelkével, ahogy meg van írva, s ahogy
a szüleitől, aztán meg úton-útfélen mindenkitől
hallotta (okosan ülni a bakon, pontosan indulni,
időben odaérni, szárazon tartani a puskaport…).
S mintha akkor, amikor idáig jut az
okoskodásban (a közhelyekben?), mintha akkor
durranna a pisztoly, s kezdenének rohanni
a paripák, s mintha valaki egyre nagyobb dühvel
ütné-verné, sarkantyúzná őket, hogy aztán már
megállni se tudjanak… Vajon attól jön-e elő a baja,
mert jelet kap, hogy a szörny ott lapul, leselkedik a
közelben, s mindjárt ráugrik, leteperi, megbúbolja,
megöli, s hogy már a viadal kezdetén teljes
fegyverzetben (stresszben) legyen? (Netán a támadó
maga adja a jelet, s követeli ki, hogy jó előre vele
foglalkozzék?)… Vagy attól, hogy képzeleg,
s azt meri gondolni, hogy minden rendben,
s ilyenkor elég egy kóbor szúnyog mélyrepülése, egy
messzi érfal megfeszülése, egy otromba időjárási
front közeledése (híre), hogy elbizonytalanodjék,
összezavarodjon, s átláthatatlanná, kezelhetetlenné,
megoldhatatlanná váljék a helyzet, kitörjön a pánik,
hogy a valóság fékezhetetlen erői a világ
gondolattalan(?) egyensúlyát helyreállítsák?