A tetemben is a kukac

A tetemben is a kukac, a milliárd baktérium,
ami az élet, a még-élet, az azért is élet, az
összes irányból élet, a mindenek fölött élet,
a nem is az, hogy mozog (hogy itt és most,
hogy éppen), hanem a megszakítatlan
(megszakíthatatlan), ahogy habzsolja,
összekapcsolja, összevarrja, -ragasztja, átköti
a nyüzsgés a tehetetlenséget, ahogy a rend, a
szöszölés, a látható igyekezet lükteti (akarja),
hogy ami benne volt egyszer, az benne maradjon,
hogy ez a bűzlő fehérje kupac, ez az éléskamra,
ez a dög, ez a lassan hullámzó konyhaasztal
(ebédlőasztal?), emésztőcsatorna, emésztőgödör
önmagává dagasztódjék (kereküljön?),
s ezzel az undorító, félelmetes (biztató?)
bizsergéssel eljusson oda, ott legyen megint,
ahol tulajdonképpen (s mindenképp) ott van,
még ha a te szemedet csak a fal másik oldala,
az eszeveszett habzsolás, a sok-sok külön kis
próbálkozás, a temérdek egyszeri megvalósulás,
a tökéletességre (a gyönyörűségre?) törekvés,
a nemzedékről nemzedékre áthagyományozódó
halhatatlanság-élmény (az „örök élet”?)
igyekezete bűvöli (ijeszti) is,
s a néma biztatást (a vakhitet?), ha úgy tetszik,
a végtelenbe lódító fenéken rúgást élheted át,
s a túlsó végén a puha mágnest (a fekete lyukat?,
az anyai ölet?, a halált?), az ésszel fel nem
foghatót, a szavakkal ki nem mondhatót
legfeljebb sejtheted, tagadhatod vagy dadoghatod.