Hogyha helyet találna neki

Hogyha helyet találna neki, hogyha legalább
eszébe jutna, hogy hová tette az előzőt, hogyha
nem kellene végignéznie, átforgatnia az összes
kupacot, polcot, szekrényt, ha nem hergelné
bele magát, hogy akkor most, hogy most már
csak azért is, ha nem akadna el folyton
valamely más, régóta keresett, váratlanul
eléje bukkanó ebben-abban, s nem örülne meg,
nem szöszmötölne vele a kelleténél hosszabb
ideig, ha nem fáradna el már a második vagy a
harmadik sor végére, s nem hatalmasodna el
rajta máris a rezge bizonytalanság, hogy
van-e értelme (hogy semmi értelme sincs) annak,
amit csinál, hogy fölösleges az azonos (vagy
azonosnak gondolt) dolgokat (tárgyakat,
gondolatokat) mindenáron egy kupacba hordani
(erőltetni, képzelni), hiszen ha egybe tartoznak,
akkor előbb-utóbb maguktól is egymáshoz
rendeződnek, amit meg önszántából lapátol
(lapátolna) egybe, azt, lám, elfelejti…
Jobb volna talán a spontán időrendre
hagyatkozni, akkor mindig lenne egy pont,
ahol hely és idő egybeesik (együtt áll), csak
meg kell jegyeznie, hogy hol és mikor (aha!),
ha pedig képtelen rá, akkor gondolkodás nélkül
(csendben) a sor végét keresni, s nem méregbe
gurulni, ordítozni, hogy már megint hozzányúlt,
összekeverte, kihajította valaki (na ki?).
Rajta kívül csak egy személy él a lakásban,
ő szokott rendezgelődni, rendet rakni (utána is),
felesleges, sőt eszement disznóság a
feledékenységét (tehetetlenségét) azzal tetézni,
hogy csúnyán káromkodni kezd, veszekedést
provokál, tovább rontja az amúgy is egyre
kilátástalanabb helyzetet, különösen, ha
miután kieresztette a gőzt, rögtön meg is bánja,
mi több, azonnal megtalálja, amit keresett.