Holott igent se mondott

Már megint képtelen volt azt mondani, hogy nem,
holott igent se mondott, csak bólintott,
ami általában igent jelent, bár aki ismeri, vagy
hozzá hasonlóan gyanakvó természetű, az
nem venné (vette volna) annak, százszázalékosnak
vagy véglegesnek meg semmiképp sem, sőt tudná,
hogy aztán napokig tépelődik, emészti magát,
hogy visszavonja-e a bólintását, s magyarázkodjék,
vagy hagyja úgy a világot, ahogy ott maradt,
illetve ahová közben magától elmozgott, s ahonnan
percről percre továbbaraszol, amíg újabb (hasonló?)
próbatételhez nem érkezik, ahol már nem a jelenlegi,
az esemény utáni, az önmagát elemző (megítélő), a
ráérősebb, a megkapaszkodni akaró énje (lelke?,
esze?), hanem a szeme, a füle, az orra, a nyelve,
a bőre alatt (mögött) rejtőző készenléti szolgálat
intézkedik megint, s elhomályosul, elfelejtődik,
semmit sem számít a homo sapiensi tépelődés (tudat?),
s pláne semmit a tutyimutyi nyavalygás, s ha lassan is
(s netán tévesen), de döntés születik, még ha ugyanaz
ismétlődik is meg, ami már annyiszor, s még ha
megfogadja is, hogy soha többé nem sieti el, nem
ijed meg, úgy tesz inkább, mint a nála
sokkal okosabbak, erősebbek, ügyesebbek, bátrabbak,
akik ha igent mondanak, az igen, ha nemet, az nem,
s ha tévednek (vagy szándékosan hazudnak),
akkor azt utólag megmagyarázzák… Az élete (a
huszadik század második és harmadik harmada)
az ő jegyükben telt el, s bizonyára nem úszta meg
a hatásuk nélkül, de sem az esze, sem az ereje, sem az
ügyessége, sem a bátorsága nem volt elég hozzá,
hogy legyőzze őket, mi több, hogy a legyőzésük
tervével komolyan (konspiratívan, felelősen,
huzamosan, kitartóan) foglalkozzék, csak az
elutasítása, a különbözési szándéka, a túlélési
igyekezete tüsténkedett… Tehát ha jól belegondol,
akkor (legközelebb is) előbb bólint majd, aztán meg
ingatni kezdi a fejét, vergődik, szorongani kezd,
félni a következményektől, mígnem eszébe jut, hogy
a butaság, a gyengeség, a gyávaság (a bizonytalanság)
valószínű, hogy nagyobbrészt magában hordja büntetését.