Hirtelen égbolt

Hirtelen égbolt, homályból, szivárványból
(mocsárból?, képzeletből?) kitüremkedő
buborék. Egy? Kettő? Száz? Ha az egyikben
ott vagy, a többiben is fölragyogsz.
Tegnapig(?), holnapig(?), plafonig
nyújtózkodhatsz. Ha egy szétpukkad,
egyetlen köpés nyoma marad az összes után.
Feltörekvő gáz? Pokol gőze? Fuldoklóból
elillant levegő? Önmagát kereső lélek?
Az örökös mozgásra ítélt megállíthatatlan?
Mi hajtja, bugyogtatja, fújja föl az
érzékelésig? Miért örvendeztet meg, bódít el,
sodor magával, mintha húsz éve, ötven éve?
Mintha… Ki (mi) pöccenti el (köpi szét)
újra meg újra szinte azonnal? A kudarctól,
a megszégyenüléstől való félelem?
Az izgalom? A testi gyöngeség? Az
imbolygó tudat? Az utolsó köreit járó
lámpagyújtogató (lámpaoltogató)? Aki a
menekülő fényekkel, lim-lomokkal együtt
minden emlékhólyagot, álomgömböt,
a normális élethez nélkülözhetetlen
világosságot eltakarít? Honnan tudod,
hogy semmit sem tehetsz ellene?
Miért viselkedsz úgy, mintha nem tudnád?