Vése fölött
Köszörűként forog Vése fölött,
visít, remeg az augusztusi ég,
kés röpül a versbe, holt malom zörög,
kifordul a múltból az összes kerék.
Koszorúba-körbe szédül a táj,
felpörög, billen, leesik a szó,
feszítenék féket, s gödör lesz a száj,
szívemet tiporja minden forduló.
Rákezdi a ház is, benne magunk,
apám kezében föld-nehéz kanál,
csikorog a mennybolt, megkapaszkodunk,
de a köszörűkő csak jár, körbejár.
Azt hittem, hogy pallón áll az idő?
Alatta suhan lefelé, mi él?
És örökké így lesz: becsobban a kő,
s elsimul a hullám, mire partot ér?
Azt hittem? Vékonyul falu, család.
Suhanni: látszat. A palló: pedál.
Ki tapossa? Meddig? Ez volt a világ,
s úgy gyorsul most bennem, mint ami megáll.
(1978; Somogy, 1978. 4.)
