Forog a gyerekkori táj

Csillámló őszi szabadság
ökörnyálon szánkázó fényei
küllőzik be a krumpliföldet.
Forog a gyerekkori táj,
az autóbusz ablakán át
a mozgás felém pörgeti.
Forog bennem, mint vetítőgép
tekercse, az emlékezés,
idézi volt krumpliszedések
agyamba metszett képeit:
Deret virágzó reggelek
bőrre tapadó közelségét,
kapavasakat gyöngyöző
dűlőutak jó hűvösségét,
a libasorba rendeződött
krumpliszedők kis csapatát,
ahogy ásító kosarakkal
ballagnak a reggelen át,
a fényre forduló gumók
tehetetlen közömbösségét,
a lomha kupac tetején
a legnagyobb szem hetykeségét,
nehéz nyikorgó szekerek
nyomódását a puha földbe,
a lovak igyekezetét,
hogy kiérjenek a dűlőre,
a diós pogácsát, amit
ebédre zsákon ülve ettünk,
a derékba bújt zsibbadást,
ahogy esténként hazavittük…
Forog a gyerekkori táj
csillámló őszi szabadság
égbe ágyazott tengelyén,
nosztalgiával aranyozza
az emlékezés képeit.
S hozza a kitárt valóságot:
a krumplit fötrő vontatót,
ahogy hahotát ütöget
az aranyporos levegőbe,
és testvérét, szekerek, lovak
szaporázó, zömök utódát,
rogyásig rakva krumplival,
a krumpliszedő asszonyok
messze nyúló élő sövényét,
ahogy hajlongva lépeget,
közelíti a tábla végét,
s a madárszárnyként levegőbe
repülő karok örömét,
ahogy a busznak integetnek.
Nem is tudják, ki érkezik,
de mindig megjön valaki.

(1963; Jelenkor, 1964. 1. – 15.)