Fütyörésző
Tarisznyakötő reggelen
melyik az utad, vándor?
Tűnődés ring a szemeden,
mint sziromban virágpor.
Az ég felhőket mosogat
locsogó, lágy vizében.
Megismered-e napodat
a sziporkázó égen?
Hosszú út magát eszi meg,
végeit sose látod,
tudod-e, melyik a tied,
mely átér egy világot?
Tarisznyád egynapi nehéz,
de szíved tele hittel.
Hiszed, hogy lesz baráti kéz,
mely bármikor megismer?
Tudom, a füttyödben bízol,
kedved kék madarában,
mit úgy találtál valahol
mezőid hajnalában.
Hát röptesd föl az egekig,
úsztasd barna vizekre,
ha csügged, ha lelkesedik,
utadat ő jelezze.
És indulj, hiszen nagyanyád
tanácsa lesz a társad,
apád adott egy zseb dohányt,
anyád tiszta ruhákat.
Szívükben bánat hegyezi
vándorbotodnak végét,
de csendben mindegyik hiszi,
hogy megmented reményét.
(1959; Somogyi Néplap, 1959. aug. 30. – 7.)
