Erdő
Csípőre tett kezekkel
nézik a fák a csendet,
borzolgatja a tollát
víz-bélű keréknyomban.
Barnaszín pikkelyekbe,
réz hasú régipénzek
nyugalmába húzódott
a gombás erdőalja.
Szabályosra formázott
suttyó kis farakások
könnyezik a szemedbe,
hogy nemrég ember járt itt.
Az első, ki a fényes
tél villámait hozta
földre csomózni karcsú,
ábrándos tölgyfaágat.
Végtére meg is izzadt,
s hazafelé az úton
bogyót szedett egy zsebbel
őzszemű kislányának.
Ő nem látta a csendet,
az első fejszeszóra
erdőszélre csapódott,
és eltűnt a mezőben.
Most tollászkodik békén,
mintha örökké, mint a
világ vége utáni
fényességben az angyal.
(1960; Somogyi Néplap, 1961. jan. 15. – 5.)
