Vajon csak rajtad múlik-e az is?
Vajon csak rajtad múlik-e az is, hogy egyik nap
csupa jó lábú, jó seggű, bűvölő mellű,
Nofretete-nyakú, Mona Lisa mosolyú, finom
arcú, gyönyörű nőt látsz az utcán, a boltban, a
hivatalban, mindenütt, másnap meg szinte csak
görbe lábú, nagy fenekű (feneketlen?), aránytalan,
érdektelen, sőt, ijesztő külsejű némbert (pipit,
tyúkot, banyát)? Igaz lenne, amit fiatalon a
Schopenhauerrel vigasztalódó Reviczky Gyulától
tanultál, miszerint „Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde, Se gyönyör, se bú
tanyája, Csak magadnak képe mása”? Azaz
te magad vagy az egyik napon egy Adonisz, egy
csábító külsejű, spermával teli, minden nőt
megdönteni képes (akaró?) bika, a másikon meg
a padló feltörlésére sem használható, kiszáradt,
rozoga, rusnya senkiházi? A szemed romlott el?
A látványt az agyadba közvetítő vezeték
(hullámhossz?, villám?) hibásodott meg? Az agyad
merül le időről időre, s amíg fel nem töltődik,
addig csak a nihilt, a sötétet, a saját állapotát
tükrözi? Vagy valamely rajtad kívüli,
nálad hatalmasabb erő, körülmény (időjárási front?,
mágneses tér?, kozmikus sugárzás?, Isten?, ördög?),
a mindenséget összetartó lüktetés próbálgat,
leckéztet, játszik veled, tesz kiszolgáltatottá,
(éleslátóvá?, vakká?), bolonddá? Mindaddig, amíg
hasonló a hasonlóval (zsák a foltjával),
össze nem találkozol a legszebb legcsúnyábbal, aki
ilyen is, olyan is, akárcsak te, de akinek az őstenger
egyszázalékos sóoldatát idéző (újrateremtő?)
méhében egyetlen petesejt a te vetélkedő
ivarsejtjeidre vár, hogy közülük a legügyesebbel (a
legerőszakosabbal?, a legszerencsésebbel?) egyesülve
kikacagja együgyű kérdéseidet?
