Menekül, magyarázkodik
Menekül, magyarázkodik, nem érti, hogy
ha nem ő választja ki már az egyre nehezebb,
zavarosabb, átláthatatlanabb gubancból
a megoldandó (a legfontosabb, a legsürgősebb)
tennivalókat, hanem a dolog választja őt,
s ha miközben engedelmesen (rutinosan?,
ösztönösen?) „munkálkodik”, s az egyik fele
(úgy tűnik), figyeli csak, megfigyeli a másikat,
sőt, mint egy „tmb” (titkos megbízott), árulkodó
(besúgói) jelentéseket „írogat” (a tartótisztjének?,
kinek?), s ha ráadásul a réseket kitöltő igazi
„főnökség” (a ragasztó?, a göngyöleg?, az
Úristen?, a semmi?) egyetlen rándulása
bármikor véget vethet milliárd porcikája
földhözragadt, megismételhetetlen ölelkezésének,
akkor miért szöszmötöl, tesz-vesz, tötyörészik
ezzel is, azzal is, mintha az alaposság (a lassú
lüktetés?, a pontosság?, a körülményeskedés?),
a részletek aprólékos azonosítása, egyeztetése,
csiszolgatása (az erre való törekvés) lenne a
feltétele (az értelme?, a titka?) a létezésének,
mintha a fölfoghatatlan összesség működése
(egyensúlya?, megmaradása?) is rajta,
az ő komótos „helytállásán” múlna?
