Azt képzeli
Azt képzeli (érzi?, gondolja?), hogy a
szemében van még (odáig jutott csak el),
amit az előbb látott, s azért dörzsöli,
nyomkodja ösztönösen, majd
(miután észrevette, hogy dörzsöli,
nyomkodja) már szándékosan is
a szemgolyóit (a jobbot, a gyengébbet
talán a kelleténél is erősebben),
hogy megakassza, szétmaszatolja,
„kiképzelje” magából, mielőtt beljebbre
(mélyebbre?, magasabbra?) kerülne.
S miközben figyelmét az ujjai mozgására
és a szeme reakcióira összpontosítja,
hirtelen melegség önti el, hogy lám,
akad még szerve (testrésze), ami a
helyén van, s anélkül, hogy noszogatni,
netán utasítgatni kellene, teszi a dolgát.
Később jut eszébe, hogy az élmény (a
látvány) a többi érzékszervén keresztül is
bejuthatott, s hogy azok vajon miért nem
jeleztek (jeleznek)? Hogy a füle, az orra,
a nyelve, a bőre rögtön megadta magát?
Megbetegedtek? Elaludtak?
(Egyszerre mind?) Vagy az antenna,
netán az elemző-értékelő központ
hibázott? Megint? Miért képzeli
(érzi?, gondolja?) még mindig,
hogy a fantázia túlszárnyalja
(túlszárnyalhatja, elhomályosíthatja,
megszégyenítheti) a tapasztalatot?
